KEREKTÉR

Belső hangok kereken
0 comments

HOGYAN LETTEM GYEREKSÉGKUTATÓ

Mi leszek, de felnőttem.
Gyerekségkutató.
Mire tanítanám a felnőtteket?
Gyerekségre.

Kormos Anett:A gyerekek hét legnagyobb verbális merénylete a szüleik ellen” cikk gondolatai zakatoltak a fejemben, mikor billentyűhöz nyúltam, és lepergettem e pár sort. Fanyar humorral megáldott írása zseniálsian adta át gyermekeinkkel megélt mindennapokat. Bár én az „egykét nevelek” táborához tartozva sikeresen kihúzhattam néhány pontot, még így is erős tükörként szolgált felismerni azt, hová tűnt a gyerekkorom.
Olvastam egy írást arról, hogy 10-15 év múlva a mostani óvodás gyerekeink már olyan munkakörökben dolgoznak majd, amiről ma még fogalmunk sincs, hogy létezik. Gondoltam megelőzöm őket, és leírom a bennem feszülő gondolatokat, mielőtt megelőznénk :).
Furán hangzik az egy biztos, de valahogy elveszítettük a gyerekségünket. Pedig ez is egy örökség. A sajátunk, és velünk van, míg élünk. Ez egy sajátos körforgás. Megszületünk, gyerekek leszünk, abból szépen felnővünk, majd nagyszülők, és sok esetben újra gyerekek. A „két gyerekkorunk” közötti időben elfelejtünk lazulni. De mi haszna a gyerekségnek, ha semmit nem használunk belőle? Miért nem értjük az ő világukat, hiszen mi is voltunk gyerekek?
Az etimológiai szótár is érthetően leírja:

gyermek
vagy gyerek: “nem felnőtt személy”, “valakinek a közvetlen leszármazottja”


Tehát a gyerek más, mert még nincs felnőve. Viszont a miénk. De mitől is más?
Korán reggel készülődtünk az indulásra a suliba, mikor gyermekünk teljes átéléssel a legdrágább teflon edényemben lévő rizsmaradékokat kevergette fém kanállal. Látszott rajta, hogy a saját világában van, őszintén tapasztal, ismét harap egyet a világból. De nem így az apukája, aki megemelt hangon ugrott oda, leteremtette, hogy mit képzel… és hogy százezerszer elmondtuk már… és most aztán már tényleg vegye a cipőjét, mert már késésben vagyunk…. Gyermekünk furcsa képet vágva, némi morgással megspékelve leheveredett a szófa mellé, majd lelkesen színezni kezdett, és közölte: „Most teljesen belemérgedtem, és nem megyek sehova..!”. Mindezt kívülállóként éltem meg, így a továbbiakat nem részletezném. Lényeg, hogy eljutott az iskolába időre, csak hogy senkibe nem maradjon emiatt mára lezáratlan ciklus.
Miért van az, hogy felnőttként minden olyan
fontos lesz, mindenért dolgozni kell, minden sokkal bonyolultabb, és elfelejtünk mosolyogni. Egy közlekedési dugót is idegesen élünk meg, vagy épp nem értjük miért nem jön már a villamos. Egy stressz az élet, ha jobban belegondolunk. Persze vannak néha jó pillanatok, de azért zömében sokszor az idegpályáinkon nagy a forgalom. Ha ebben az állapotunkban velünk tart leszármazottunk, biztosan belekóstol a fincsibe. Ránk néz értetlenül, és mosolyog. Az ő fejében teljesen más motoszkál.
Eltöprengtem. Kiváncsiság hajt, mi mindent lehet tanulni saját gyerekünktől. Hiszen látjuk benne magunkat, látjuk a jó és rosszat is. De vajon miért akarunk elvárni tőlük bármit is, hisz sokminden bennünk sincs meg. Miért érezzük, hogy az a jó, amit mi akarunk? Sokszor ők adják a helyes utat, csak mi nem akarjuk meglátni, mi vagyunk azok, akik ragaszkodunk saját gondolatainkhoz, és ezt saját szabályrendszerünk diktálja. Miért nem emlékszünk a bennünk élő gyermekre?
Nem szeretem a sémákat ráhúzni helyzetekre. Nem érdekel! Azért nem érdekel, mert ha valaki akar valamit, képes elérni, képes a változásra. És ha jobb világot szeretnénk, akkor felelőssen változnunk kell hozzá. Én ezt választom. Lazulok. Mosolygok. Hagyom, hogy feltörjön belőlem a
gyerekségem. És jó. Nekem is. Mindenkinek. Legalábbis ezt mondják :). Mindenkit arra bíztatok, hogy engedjük ki a gőzt, és próbáljuk meg mi élni egy kicsit az Ő világukat. Bizzunk bennük! Kipróbáltam, ez egy biztonságos világ, és együtt lesz KEREK.

Egyetlen pillanat létezik csupán, amelyben fontos, hogy felébredj.
Ez a pillanat most van.”
Buddha

 

 

Leave A Comment